Ma itt járt Fazekas Ábel, zeneszerző. Beszélgettünk Cage-ről és utókoráról: arról, hogy milyen egy mai Cage-olvasat Hágában és Budapesten; milyen huszonöt éves füllel és ötvenhét évessel. Hogy úgy tűnik, nem csak a komponálásnak van szüksége legyőzendő ellenállásra, hanem a hallgatásnak is. Hogy mit is értünk Cage-ből, az azon múlik, hogy a hallásunk milyen ellenállások legyőzésén át épült ki. Hogy milyen volt az, amikor a BMC pódiumán ülő 80+ éves Christian Wolff hallgatása hozott létre teret, amit közben a karzaton ülő 90+ éves Kurtág hallgatása ivott magába.

Azután úsztunk a Dunában, és ebédeltünk: anyám egyik gasztronómiai találmánya a lecsóhoz prézlistésztát adni fel. Persze, a recept már az én újjáalkotásom — de hát a hatvanas évek alapanyagai már nem is léteznek, és az akkori ízek már interpretálásra szorulnak. Ez is már visszakeresendő régizene, akárcsak Cage.

Szóval, olívaolajon pirított sós morzsába kell beleszedni az al dente durumbúza-laposmetéltet. A lecsó hozzávalóit pedig ‘paprika — hagyma — paradicsom’ sorrendben, tíz percenként a serpenyőbe téve. Olivaolaj, persze, és ha a morzsa elég sós, akkor a lecsóra már semmi só nem kell. A hatalmas, szaftos parasztparadicsom szeleteinek épp csak meg kell kásásodniuk a forróságban, nem szabad levet eresztve szétfőniük.