Valamikor valaki azt írta, hogy a szent helyeknek három típusa van: a barlang, a liget, és a hegytető. Na jó, a forrás kimaradt — arról nem is beszélve, hogy sintoista szent hely bármi lehet, egy kő, egy öböl, egy cseresznyefa — de azért munkahipotézisnak nem rossz kiindulás ez a hármas. És hol mit lehet csinálni? Énekelni bárhol, táncolni a hegytetőn és a ligetben; áldozati tüzet leginkább a hegytetőn lehet rakni (talán az oltár építménye is hegy-pótlék). A barlangban lehet állatot ölni és (amint a ‘pince’ névre hallgató mesterséges barlangok mutatják) bort inni. A liget talán a legtágasabb a háromból: ott lehet csak szent lakomákat folytatni. Ifjúkorom nagy felismerése volt, amikor valahogy interpretáltam magamnak, hogy miért lehet ‘áldozásnak’ nevezni azt, hogy eszünk-iszunk (ha csak kicsiben is). Hogy a keresztény kultusz közepe lett egy vacsora állandó újraélése, ez így jól összejön azzal, hogy a templomok hagyományosan ligeteket formáznak; fái az oszlopok. Sőt, mivel sok nyelven a ‘templom’ és az ‘egyház’ ugyanannak a szónak két variánsa, ezért akár magát az Egyházat is tekinthetjük szent ligetnek. Vannak oszlopai is: fák, amiknek a gyökere mélyre nyúlik, koronájuk magasba tör, törzsük pedig tiszta forgás és felfelé áramlás.

Ma e szent ligetben nem az az ember első benyomása, hogy ketten-hárman összeülnek benne, apollói kenyeret törnek és bakhuszi bort isznak, miközben dávidi zsoltárokat énekelnek — hanem hogy a szellemtelenség üli torát. Egyre többen állnak fel az asztaltól… a zene egyre gyatrább… aki még ott ül, az is feszeng, de azért nyúl a falatokért. Hogy mikor kezdődött e dicstelen eszemiszom, az már homályba vész; de hogy amikor a gnosztikus tanokat hirdető albigenseket párbeszéd helyett kiirtották, amikor a reformáció előtt előkerülő mély kérdésekre nem elég mély válasz született, amikor humanizmust, felvilágosodást, modernitást klerikalizmussal próbáltak diszkreditálni, akkor bizony fokról fokra feledésnek indult, hogy sem kegyességgel, sem populáris zenével, sem tömegrendezvényekkel nem lehet pótolni a szellemet. A dolgot bizony meg kell fordítani. Elég a méltatlan zabálásból: ki kell érdemelni az asztalnál való részvételt az egészre irányuló gondolkozással, szabadsággal, kutatással, párbeszéddel — különben épp a Logosz marad távol.

Erik Satie: Choral inappétissant a ‘Sports & Divertissemnts’ sorozat elejéről.