A cékla minden formájában elképesztő. Például nyersen, vékony szeletekre vágva, madársaláta, tökmag és wasabi társaságában, túróhoz és pirított rozskenyérhez. Vagy egészben, héjában sütve, köretnek gesztenyés pulykához. Vagy szálkákra vágva, rozmaringgal pirítva, megfokhagymázva, mogyoróval gazdagított főtt bulgur és érett, sós juhsajt mellett (lásd a képen). Pürének elkészítve, sült kacsacombhoz vagy rozé kacsamellhez. És a hagyományos, édes-sós-savanyú, főtt céklasaláta sem utolsó. Meg a céklaleves, bár azt még sosem főztem. És milyen másak a kis, fiatal, sovány, kifli-alakú céklák, meg a nagy, öreg, kövér bajuszosak. És micsoda királyi csemege a fiatal, lilaeres, neonzöld céklalevél salátába vagy rizottó tetejére téve!

A céklagumó színe pedig a legerősebb, ami csak a zöldségek közt van; és nagyon változékony: a márványos sötétpirostól a feketébe hajló bíborig ezer árnyalat. Ha már szín, akkor legyen itt Szkrjabin Tűzkölteménye (1910): a partitúra felső sora egy fényorgona: nem szól, hanem színes fényekbe borítja a termet. Prométheusz: micsoda világ! A tűz ellopása, sziklára-láncoltatás és a keselyű!

Ó, Szkrjabin fény-misztikája, közepén a c–f#–b–e–a–d misztikus  akkorddal, ami a disszonanciák (kvart :)esszenciájaként lenyűgöző gnosztikus-szimbólum-koncentrátum! A 20. század elejének egy világító pontja. Nem csodálatos? A disszonanciák legkörültekintőbben megválasztott királyát tenni középre: coincidentia oppositorum, Cusanus istenképe…  A Yale egyetemen pár éve egy szép projekt keretében méltó előadást csináltak belőle. A videó elején interjúk, de 9:40-től koncert! Rulez!  >>>>>>