a chilik Dél-Amerikától Afrikán, Indián és Kínán át Indonéziáig húzódó világa lebilincselően gazdag. Sokféle íz, sok nagyságrend (!) különbség az erősségben, sokféle felhasználás a nyerstől a pépen és az egyszerű szárítotton át a különféle keverékekig; és akkor ott a chilis ételek választéka… a legkezdőbb amatőr vagyok ebben. A hazai erőspaprikákat nyersen szeretem, de a szárított paprikaporok íze viszonylag kevés ételben esik jól. A chilik közt viszont lenyűgöző dolgokat találtam. Vettünk például chiliolajat: egy-két csepp egy tál levesbe már épp elég csípőssé teszi. És lenyűgöző az illata, és hihetlenül gazdag az íze. Vannak azután fantom-jellegű chilik: elég egy kétmilliméteres darabka egy fazék levesbe, és olyan erős, mintha két-három zöld színű hegyes-erős főtt volna bele. Nagyon erős, de semmi mellékíz, teljesen megmondhatatlan, honnan is jön az erő, immaginárius, transzcendentális, valahonnan az égből repül a szájba, és oda is repít. És az íz és a durva marás utóízének a pályája is teljesen egyedi. A nagymarosi zöldségesnél vettünk tavaly nyáron ilyet, kis műanyag tálcán, lefóliázva. A megvásárlás után ettük hideg vacsorákhoz — elképesztő elmény volt, mintha áramütés érne belülről. A tétel nagy része nyár végére megaszalódott, azóta egy befőttesüvegben tároljuk nagy kincsként. Néha a konyhában járva lecsavarom az üveg fedelét és szagolgatom az őrjítő csodát.

Ha pedig már erő és repülés, akkor itt van George Antheil (1900–1959) brutálisan erős zenéje igen kedves francia festőm, Fernand Léger (1881–1955) zseniális filmjéhez, a húszas évek közepéről. Több zongora, ütőhangszerek, szirénák és három repülőgépmotor kell az eljátszásához.

>>>>>>>