Főzni olyan, mint darabot írni. Ahogy az ember megszagolja az épp kezében lévő répát, elképzeli, hogy hogy jön össze az épp kezében lévő hagymával, melyiket milyen alakúra kell vágni — nem úgy általában, hanem ma, itt, az ételt fél óra múlva megevők számára. Mennyire kell ma, itt megfőzni, ma, itt milyen fűszer való hozzá, mikor kell megsózni, mikor és mennyi és milyen olaj kell bele — ezek éppolyan döntések, mint egymáshoz illeszteni egy oboa által játszott hangsorozatot és az üvegesműhelyben felvett üvegtörés-hangokat. Egy konkrét darabban, egy konkrét alkalomra, egy adott térben előadva.

Nincs két egyforma répa, nincsenek biztos receptek. Nem érdekelnek azok az éttermek, ahol a biztos, számonkérhető minőség kedvéért mindig ugyanabból az olasz kertészetből ugyanakkora uborkát ugyanúgy szeletelve grammra ugyanazzal a szósszal. Az itt és most kezemben lévő répa érdekel, és az, aki mindjárt megeszi. Minden répának története van, ami látszik, ízlelhető és szagolható rajta: földben nőtt-e vagy tápoldatos kavicskultúrán, öreg-e vagy fiatal, növekedése során ki kellett-e kerülnie más gyökereket, megrágták-e hernyók és bogarak, megmosták-e a boltba kerülés előtt, netán valami antioxidánssal kezelték. Más répa-sorsok, más ízekkel és illatokkal.

[Horváth Béla oboa-hangjai és üvegbúrák törése 16-szoros lassításban]