Türelmetlenül pattog a két lakkozott körömcsoda a golyóstollon a kis papírtömb felett: „… hasáb vagy rizs?” Jajj… jajj… jajj… a „vegyesköret” szóval nem mertem kezdeni ezt az írást, pedig az lenne csak igazán mellbevágó. Tulajdonképp maga a „köret” szó is borzalmasan hangik, néha iszonyodva ízlelgetem.
Miskolcnak nagyon jót tett, hogy jó darabon kibontották csatorna-létéből a Szinva patakot; a partján lett is egy-két jó kis hely. Az egyik vendéglőben pár éve egy este valami roston csirkemell-falatkákat ettem szőlőmártással, igazán jó volt; de ami abszolút feledhetetlen, az a krumplipüré volt, amit mellé adtak. Durván rostos maradt, ami a rendkívül jó minőségű, gyönyörű állagú krumplit méltón felmutatta; viszonylag kevés tejjel és némi vajjal készülhetett, minimális sóval és szerecsendióval; pogácsaszaggatóval kis hengerekké formázva. Nagyon megdicsértem a pincérnek, és a borravalóval nem fukarkodtam. Elcsodálkozott, mert évtizedes pályafutása során először dicsérték a köretet. A képen persze nem ez van, hanem ponty hasaalja vajon pirítva, extraszéles metélttel, tejszínes-fokhagymás-petrezselymes zsenge zöldborsóval (ó, üde június!).
A „köret” zenei megfelelője talán valamelyest a continuo: a barokk zene folytonos basszusa. És ahogy az étteremben mindenki a hússal foglalkozik (pedig ugyan mit érne az csak úgy magában), ugyanúgy, barokk szonátákat hallgatva mindenki a szólistát figyeli. Pedig… tessék csak meghallgatni az alábbi szonátát! És ne a furulyát, hanem a csembalót! Már az is figyelemreméltó, ahogy maga a szólam meg van komponálva, de hogy van eljátszva! Figyeljük a hang változatos anyagát, a formálást, a tartást, az arpeggiókkal, acciaccaturákkal, trillákkal való elképesztően színes fűszerezést. >>>>>>>