azaz lohikeitto, egy finn étel, idén ezzel ünnepeltük Karácsonyt.

Recept (tegnap legalábbis így készült): vízben felrakunk főni apróra vágott krumplit, sárgarépát, szárzellert, hagymát, póréhagyma zöldjét, egy kevés kápia-paprikát; fűszernek babérlevél, borókabogyó, zöld- és rózsaborsszemek jöhetnek mellé. 15–20 perc főzés után beleteszünk egy gerezd összezúzott fokhagymát, egy kevés sót, némi vajat, és a kockákra vágott lazacot, bőrével együtt (attól kapja a jó ízét, és abban vannak az értékes anyagok) újabb 10 perc után beleteszünk egy marék apróra vágott kaprot, és tejet vagy tejszínt — készen is van.

Persze, ezen az oldalon nem receptkönyvet akarok írni, hanem a modern zenéről. Amiért ez a leves itt most fontos, az a színek és a faktúra kapcsolata az ízekkel. Ez a leves a lazactól, krumplitól, hagymától, tejtől és kaportól lohikeitto; a többi csak ornamens. De az ízek világa nincs önmagában: az élménytől elválaszthatatlan az illat (ezért kell csak a főzés végefelé sózni, tenni bele a fokhagymát, s csak a legvégén a kaprot és tejszínt) és a színforgatag; lényeges, hogy mekkorák a lazackockák (tegnap kb. 3×2 centimeteresek voltak), a krumplik (2×1,5), a répák és a piros színű kápia (0,5×0,5); hogy a póréhagyma zöldje és a zellerszár fél centi széles, a szálirányra merőlegesen vágott sötétzöld sovány illetve halványzöld duci szalagokból áll; a kölönféle színű és méretű bogyók (boróka és a borsok) hogyan bukkannak fel itt-ott az aranyló apró zsírcseppekkel és zöld kaporszálakkal ékes hófehér lé tetején; s ez a színvilág miként övezi a főszólamot (Hauptstimme), a halványrózsaszínre főtt, pattanva omlós lazackockákat, melyek mélybarna bőre ezüsttel fátyolozott.

Zenének itt van Arnold Schönberg kamaraszimfóniája, amit rengeteg szempontból lehet elemezni, hallgatni. Most csak azt ajánlom, élvezzük a színek és a faktúra kavargását, keressük ki fülünkkel, hogyan bukkan ki belőle itt-ott a főszólam. Jó étvágyat!