Gyerekkoromban gyakran ettünk májat — apám nagyon szerette. Volt rántott, sült, resztelt; mindenféle két- és négylábúból. Azután elköltöztem otthonról, és mivel az apró lakásban a máj intenzív szaga napokig megmaradt valami fura, alig kivehető ápor formájában, hamar felhagytam hát a májfőzéssel.
Néha visszajönnek régi dolgok; valahogy így toppant be újra a máj is — igazából a macskának vettünk olcsó csirkemájat, és a lilásbarna, zsírosan-lágyan szétcsúszó belsőség egyszer csak előhívott valami rég elfeledettet. Ez talán egy hónapja lehetett, de azóta többször is vettünk, és jobbnál jobb dolgokat csináltunk belőle — legutóbb zöldséglevesbe májgaluskát: vagy öt darab csirkemájat késsel elkaparni ( nem teljesen péppé, inkább durván sallangosra), hozzátenni egy tojást, némi zabpelyhet és lisztet, nagyon finomra vágott póréhagymát, petrezselymet, kis sót és illatos fűszereket: római kömény, szerecsendió, bors, szecsuáni bors. Állni hagyni egy negyed órát, hadd húzzon meg a liszt; a levesből kivenni a zöldségeket, hogy maradjon hely a galuskák kibontakozásához; tíz perc alatt megfőnek, utána vissza lehet tenni az összes répát, zellert, borsót.
A recept megvolt; a képen májvirág, mi más; de hol a zene? Ízlelgessük Joyce Ulyssesének egy cafatját (Második rész, 4. fejezet), Szentkuthy Miklós fordításában. A nyelv zenéjének számos rétege borul itten egymásra, mint a máj lebenyei: a húszas éveknek avantgárd és dadaizmus utáni újhulláma, a szigetországi teázás elkophatatlan részletei, Szentkuthy saját, egyszerre csodálatosan hajlékony és fiatalosan érdes, kreatív szóhasználata; azután ott a formálás mikéntje — úgy lehet ezt a részt hallgatni, mint egy korabarokk manierista hegedűszonátát, ahol annak a kornak zene-nyelvi lebenyei éppígy keverednek, csúsznak el egymáson.
„A lapot és a levelet odatette a ripsz ágytakaróra, a térde dombjához.
– Húzzam fel a redőnyt?
Miközben húzta-húzogatta a redőnyt nagy tapintatosan fölfelé, fél szemmel látta, hogy Molly egy pillantást vetett a levélre, és párnája alá dugta.
– Igy jó? – kérdezte és visszafordult.
Molly a lapot olvasta felkönyökölve. – Úgy látszik, megkapott mindent.
Megvárta, míg Molly leteszi a lapot, és lassan visszacsavarodik az ágyba, kéjes sóhajjal. – Siess már azzal a teával! Tapló a szám.
– Forr már a katlan.
De még elszuszogott, lerámolta a széket, csíkos alsószoknya, elszórt mocskos fehérnemű – mindet a karjára vette, és lerakta az ágy lábához.
Míg ment le a konyhalépcsőn, az asszony utánakiáltott: – Poldi!
– Mi az?
– Forrázd ki a kannát.
Nahát ez forr, a csőréből toll formájú gőz. Kiforrázta, kimosta a kannát, négy teli kanál teát tett bele, majd megbillentette a katlant, és folyatta bele a vizet. Miután félretette, hogy ázzon, a serpenyővel szétlapitotta az izzó szenet, és figyelte, hogy csúszkál és olvad benne a vaj. Mikor kicsomagolta a vesét, a macska éhesen miákolt feléje. Ha sok húst kap, nem egerészik. Mondják, nem eszi a disznóhúst. Kóser. Nesze. Odaejtette neki a vérfoltos papírt, a vesét belepottyantotta a sercegő vajba. Bors. Az ujjával szórta rá, karikára, a csempe lágytojástartóból.
Ekkor felbontotta levelét, megnézte, megfordította. Mr. Coghlan, Loch Owel piknik, fiatal egyetemi hallgató, Bagzó Boylan strandbabái.
A tea kiázott. Megtöltötte a maga csészéjét, a „bajuszost”, valami Ying-Yang hamisítvány, és mosolygott. Pici Milly születésnapi ajándéka. Csak ötéves volt akkor. Várjunk csak, nem. Négy. Én a talmi borostyánköves nyakláncot adtam neki, amit összetört. Összehajtogatott barna papírdarabkát dugtam neki a levélszekrényébe. Mosolygott, töltött.“