Isztria közepén, egy dombtetőre épült picike városban (összesen öt utca, de három középkori templom, várfal bástyákkal) voltunk pár napot. És körüljártuk a környék sok hasonló kis magaslati váraskáját [sic] — a képen épp a tengerparti Plomin részlete látható. E gyönyörű városok a pusztulás szélén billegnek: a Horvátországot eltartó turizmus a felkapott helyekre önti a koktélozni vágyó nagyérdeműt — arrafelé gombostűt sem’, itt, ezekben a fantasztikus kisvárosokban viszont legfeljebb egy-egy kisvendéglő vagy kávézó, és helyi mézet, pálinkát, szarvasgombát árusító boltocska van; egzisztenciájuk épp annyira tűnik biztosnak, mint a képen látható növényeké a falban.  A lakóházak eladhatatlanok, mert energetikai besorolásuk kategória alatti, autóval nem lehet melléjük beállni, nem lehet megfizethető áron bekötni a közműveket. Pusztulás, pusztulás, pusztulás, mintha Jeremiás siralmait hallanánk: „quomodo sedet sola civitas plena populo?“. Pedig milyen jó csak úgy lenni ott. Tenger-illatú, gyógyfüvek aromájával lengedező szellő, kemény napsütéstől éles árnyak és álmosan ténfergő macskák, bárányhúsos levesszag és hangos beszélgetés egy még lakott kapualjból, első benyomásként ázott fal és tömjén savanyúsága a majdnem ezer éve folytonosan használt templomban, ahol a 11. századi oszlopfő alatt nézi egymást középkori falfestmény, reneszánsz tabernákulum, barokk pad, romantikus Jézus-szobor, húszéves pápa-fotó, Casio szintetizátor, poros művirág.

Napnyugtára mindig hazaértünk, és főztünk vacsorát: spagettit, tengervíz és csapvíz fele-fele keverékében, pirított cukkinivel, friss rozmaringgal és sok fokhagymával; a legolcsóbb helyi asztali vöröset ittuk hozzá. A tengervíz használata a mindenféle zöldséges halleveseknek is összetéveszthetetlen aromát ad — hoztunk haza is belőle.