A rendszerváltás után jelentek meg az első magán-pincészetek borai a boltokban, és ezzel egy új világ nyílt meg a számomra. Elkezdtem megfigyelni a borokat, ízleltem, tapasztaltam. Nem a profi szakértők és a piac ítélete érdekelt, hanem a saját élményeim — így sok eldugott kincsre is bukkantam. Az ezredforduló körüli nagy nevek közül Légli Ottó borait nem igazán szerettem, volt valami túlságosan vízszerű, megfoghatatlan bennük. Mígnem egyszer egy hetet töltöttem el Gémesi Géza zenekarával Bogláron, ahol a tengernyi kiterjedésű próbák után minden nap a Balaton vize (külsőleg) és Légli Ottó borai (belsőleg) vártak. Ott, Légliék vízre néző teraszán íva azután megértettem, miért is olyanok azok a borok; sőt, annyira megértettem, hogy pár évre rá az esküvőnk egyik bora is onnét volt.

De itt a vízről akarok prédikálni. A vizek ugyanúgy kötődnek a helyekhez, mint a bor. Egy forrás vize ott a helyszínen, azon a hőmérsékleten, ahogy kifolyik, semmihez sem hasonlítható élmény (amúgy a csapvíz is elképesztően változatos, Budapest különböző részein is nagyon más az íze: az én ízlésem szerint legjobbak talán a csillaghegyi és az óbuda-újlaki vizek). 2007-ben énekeltük először az A:N:S chorus egyik koncertjén Machaut egyik legnagyobb darabját, a Forrás dalait. Szövege itt olvasható; a benne leírt, három részes forrás képe nagyon belém ivódott. Pár évre rá, az északi Börzsönyben kirándulva Királyháza felett rábukkantam a Tűzköves forrásra (ez van képen), mely pontosan olyan, mint amit Machaut leír. Úgyhogy még azon az őszön szerveztünk a forrás mellé egy koncertet, ahol a hallgatóság a forrás jéghideg és csodálatos ízű vizét kortyolgatva hallgatta Machaut óriási dalát a sziklakatlan akusztikájában, vízcsobogástól kísérve.

A mű alábbi felvétele egy 2013-as koncertünkön készült: Benkő Pál, Koncz András és Mizsei Zoltán énekel. Úgyhogy töltsünk egy nagy pohár helyi csapvizet, ki épp hol ül, és play…