A bejegyzés egy 1961-ben kiadott könyvről vette címét. Anyám (= a dolgozó nő) a házasságkötésük után megkapta ajándékba valakitől, és később, 1965-ben, kétéves fiuk (= én) legkedvesebb olvasmánya lett. Volt benne ugyanis egy rajz, amin egy dunsztosüvegben nagy kövér uborkák duzzadtak egymásnak — a látványától állítólag mindig percekig kacagtam. Szüleim lakása tele volt könyvvel; ez a mulatságos háziasszony-tutor egy másik hasznos nászajándék, Horváth Ilonka szakácskönyve (1955) mellé került a polcon. Anyám nyolc gyermek közül a legnagyobb volt, és még hajadon, amikor nagybeteg anyja (= anyai nagyanyám) helyett neki kellett odahaza vinni a háztartást, eteni és nevelni legkisebb testvéreit — nem volt kérdés, hogy mindent meg kellett főznie, par coeur, sans partition. Könyvet ki nem dobtak a szüleim sem, úgyhogy Horváth Ilonka szakácskönyve csak várta-várta a polcunkon, hogy valaki egyszer majd kinyissa. És a kamasz fiú 1980 körül kinyitotta. És nem a könyv praktikus átgondoltsága és minimalizmusa ragadta meg, hanem valami őszinte és igaz kamasz-öntudattal teli lesajnálás. Hiszen még újpesti proletár-létben tengődő apai nagyanyám (1891–1978) is tudta jól — bizonyára felvidéki családjából örökölve — hogy mi az a tárkony, kardamom, paszternák, mi a különbség csuka és süllő között.

Tegnap kelkáposztafőzeléket főztünk: két apró krumpli felkockázva, hozzá a feldarabolt fél fej zsenge kelkáposzta; szűk vízben 20-25 percig kis tűzön főzve (a szár-részek még roppanósak, a zöld szín és a fodrosság megmarad, a krumpli épp csak kezdi kontúrját veszteni), majd hozzátenni egy gerezd zúzott fokhagymát, kevés sót, karakteres olivaolajat, evőkanálnyi majorannát; még 3 perc főzés, és kész. Semmi rántás, habarás, stb., tiszta és átlátható az egész. A tányéron tettünk bele egy-egy csepp chiliolajat; apró vajas sóspereccel és rántottával ettük. A tányér a képen: bizony, eredeti préselt gyári fajansz, az ’50-es évekből.

Amíg főtt a főzelék, azon merengtem, hogy mi is fől mostan a színművészet konyhájában. Hogy ami ‘népi’ és ‘nemzeti’ címen a libatorkon ledugatik, az bizony a proletárdiktatúrában érett azzá, ami — akárcsak a század elején született drága Horváth Ilonka tradicionális ételei, amik mind a mai napig definiálják a nemzet magán- és közétkeztetési asztalait, sós-zsíros rántás-lében barna péppé foszló fodrokkal — egy-egy krumpliszem konkrét állaga már maga a megváltás. És sorolhatjuk: hogy a 20. század elején felfedezett paraszt-zenéből hogyan lesz ‘népdal’, amit minden dolgozók összes csemetéi kórusban zengenek az iskolai ünnepélyeken és úttörőtáborban, az bizony mutatja, hogy a ‘nép’ fogalma hogyan is alakult ki. Satöbbi, satöbbi.

Kodály 1932-ben komponált, de az Állami Népiegyüttes által szüntelenül műsoron tartott Székelyfonójában a főszereplő, a Háziasszony ‘drámai alt.’  Hallgassuk csak, mennyire az. Vagy ne hallgassuk — most úgy tűnik, lesz még rá alkalom bőven.