A tegnapot Berlinben töltötem; késő délután az aranyló napsütésben kiültem egy órára a folyópartra, szemben a Bode-múzeummal — akárcsak a berliniek, egy üveg sörrel. Két, mellettem söröző az üres üveget nem az egy méterre lévő kukába dobta, hanem letette a járda szélére. Nagyot néztem: de azonnal odagurult egy kerekesszékes hajléktalan, és a kocsijára kötött nagy zsákba dobta, a többi begyűjtött üveg közé. Így jut uzsonnára a szegény beteg Verébnek ott, ahol nem lehet már dobozos sört kapni, a város nagy részéből kitiltják az autókat, parkosítanak, nem hamis és avítt emlékműveket, hanem élhető modern városépítészeti tereket létesítenek. A városban érezhetően több a kedves szó, az üdítően furán öltözött alak, mint Pesten, és — jóval kisebb az adrenalinszint.

Terek létesítése, élhető terek teremtése: ez a kulcsa a berlini lét jó érzésének. Ez látható például a város egyik legértékesebb, hatalmas telkét elfoglaló holokauszt-emlékműben, ami egyszerre fenyegetően sötét labirintus, gyerekbújócska-hely, és köztéri pad; és abban a spirális rámpán végigsétálható üveggömb-kilátóban is, ami a rémes kisugárzású romantikus épület égésével rémes emlékűvé lett kupolája helyén áll. Létrejönnek közben persze olyan abszurd hülyeségek is, mint a megalomán Sony-ház fedett udvara, de sebaj, belefér.

A berlini zenetudós, az alapítványával szintén teret teremtő Clemens Goldberg egyik könyve (Die Chansons Johannes Ockeghems – Ästhetik des musikalischen Raumes, Laaber 1992.) a reneszánsz kor rejtélyes zeneszerző-fejedelmével kapcsolatban foglalkozik a térrel. Álljon hát itt egy Ockeghem-chanson hallganivalónak.