halljátok feleim, szümtükkel — hiszen  tudtok kottát olvasni:

ugyan „gasztro” ez az oldal (nagypéntek, mint gasztro-élmény: bizonyára minden valamire való étkezési blog hozza az „alkalomhoz illő”, „húsmentes” receptjeit), és ugyan „zenei céllal” íródik — de itt most egyszerűen tessék nézegetni Dürer  „kis” fametszetes passió-sorozatát. A fenti címlapkép egy építészeti részlet az egyik metszetről, a magamfajta feketefehér ínyencek nyálcsorogva nézhetik a fametszet takarékos és biztos kézzel faragott felületeit (a teljes kép mindössze 12,5 x 10 cm-es, so, a kiválasztott terület jó, ha  megvan 3 x 4) — de bizony, az építészeti háttér itt több, mint obligát reneszánsz perspektíva: valahová el kell tudni helyezni a szenvedést; mert nem a szenvedésé a végső szó. Erről szól az egész sorozat: miközben könyvként megjelenvén „La passione di N. S. Giesu Christo” címet viseli, közben a bűnbeeséstől az angyali üdvözleten át az utolsó ítéletig tart (amúgy annak a lapnak a terét is érdemes hosszan nézegetni): merthogy Jézus szenvedése nem önmagában, önmagáért van, hanem beágyazódik valahová.

És hogy hová? „Ich will Jesum selbst begraben” — mondja a Mátépassió utolsó, legkerekebbre megkomponált basszusáriája. Miközben a kereszténység története tele van érzelmi elázottsággal, hadd temessem el én magam Jézust, a testté vált logoszt az értelem mélyére — ott támadjon fel. Nagyképűség, távol légy, hiszen arimateai József is méltóbb ott lenni, mint én. De valóban magányosan vagyok-e ott e temetésen?

Ágostontól nem a Vallomások érzelmességét (ami amúgy a kor patrisztikus irodalmában ugyancsak figyelemre méltó), hanem az egész filófiai erőfeszítése mentén kibontakozó intellektust akarom látni; Pascalban nem a megindító barokk festmény-figurát, hanem a Descartes-ra valódi választ adó gondolkodót; Eckhart és Böhme egyszerre spekulatív és személyes misztikumát pedig nem zord északi fényként, hanem lágy és illatos gyolcsként.

Itt a kotta, hallgassuk értő szümmel:

Dürer: Die kleine Holzschnittpassion (megjelent: Velence, 1612)