Tegnap Árkádiában jártunk: ligetes táj, ahol a gazdálkodás nyoma ugyan meglátszik, de a vadürülék illata az érintetlenség képzetét kelti, az ágak közt beszűrődő napfény nem éget, hanem belső derűt teremt, a virágok színes kis bokrai pedig arra csábítanak, hogy melléjük üljünk, és ott is maradjunk jó hosszan. De a szemlélődő leülések közben egyre magasabb dombokra mentünk, fel, egészen a legnagyobb hegy tetejéig.

Árkádia akárhol lehet — tegnap Budán volt épp — ahol a saját természetünket keressük és abban (no meg a másik természetében, sőt, a természet természetében) gyönyörködünk; a szent ligetbe lépve levetjük származásunkat és társadalmi rangunkat; a költészet primátusát választjuk az emberi kapcsolatok evidens alapjának, és a költészet lesz ennélfogva azok tágas, befogadó boltozata is. Nem, nem is Budán volt, itt volt, belül.

Rómában Krisztina svéd királynő palotájának művészei megalapították az Árkádiai Akadémiát (1690), mely a barokk zene és irodalom legfontosabb műhelyévé vált; idehaza viszont jó száz évvel később pör lett abból, hogy egy pesti költő az „et in Arcadia ego” feliratot vésette volna Csokonai debreceni sírjára: a félműveltség és kisebbségi komplexus számára ez casus belli lett. Ma Amerikában a feketékkel szembeni diszkrimináció és kizsákmányolás randa bojtorjánja ellen mozdul meg a társadalom java, idehaza viszont a cigányság elleni gyűlölködés szőrös magjait szórja szét az önjelölt király. De nem csak azt, hanem általános gyomirtót mindenfajta kultúra ellenében, kopjon csak a fű, focizzuk csak szét a nimfák lakta ligetet; de nem csak azt, hanem a főváros-ellenesség régi nyomorult záptojásait is előszedi; nem csak azt, hanem a szegények kizsákmányolását és feudális függő helyzetbe hozását is  — elő csak a fütyköst, kaszát, mindenki utáljon csak mindenkit, legyen mindenütt csihi-puhi (amiből majd lesz bőven, ki erős kézért kiált): hajrá, magyarok, hajrá, Magyarország! Mit, Árkádia? Adok én neked, puff, az anyád.

A „nem” az elképzelhető egyetlen válasz erre az őrületre: és e nemet-mondás háttere belső ligetek teremtése kell, hogy legyen: ahol a saját természetünket keressük és abban — no meg a másik természetében, sőt, a természet természetében — gyönyörködünk; a szent ligetbe lépve levetjük származásunkat és társadalmi rangunkat; a költészet primátusát választjuk az emberi kapcsolatok evidens alapjának, és a költészet lesz ennélfogva azok tágas, befogadó boltozata is.

Csak az alkotó szellem legteteje: lejjebb megkapaszkodva nem megy.

Driante Sacreo: F-dúr szonáta.