Most értem haza, egy balett-próbát néztem meg. Hazafelé beugrottam vásárolni; pár dolgot vettem csak, de volt közte egy csomag babérlevél is. Itthon kiraktam a vásárolt dolgokat: rukkolát a hűtőbe, tésztát a spájz-funkciójú szekrénybe. A babérlevél zacskóját kinyitottam, hogy a fűszeres polc babéros üvegébe töltsem a sötét fakózöld leveleket. Megcsapott az illatuk: elkezdtem szaglászni őket, néhány levéllel játszottam az ujjaim között. Több percig ültem így, a már félig besötétedett konyhában: lassan formát öltött, előjött emlékeim mélyéről a gyönyörű Daphne, akit Apolló, minden zenész egyik őse űzött, kegyetlen, vágyakozó, dionűzoszi hévvel, egészen a babér-létig. És tovább is: bizony, nincs krumplifőzelék, nincs bableves, amiből ne illatozna ki az Apolló-kergette nimfa nemes üdesége. Már csak ezért is halálos bűn, szentségtörés a „rántás” zavaros pépjével szennyezni be a megszentelt ételeket.

Zeneként pedig azt ajánlom, hogy olvassunk magunknak fennhangon Ovidiust. A középkor végéig az „olvasás” csakis hangos olvasást jelentett, nem pusztán a szem cikázását. Próbáljuk csak ki, amikor egyedül vagyunk otthon, magányos órában: a hangosan olvasó testében érezheti a szavakat, zenéjük átjárja egész lényét, mint a babér illata a konyhát. Üssük fel az Átváltozások első könyvét Daphne történeténél, vagy nyomtassuk ki ezt itt — hogy ne zúgjon a számítógép, hogy a könyvet vagy a papírt kézbe vehessük, szabad legyen tartásunk, ne rögzítse magához a lomha képernyő. Élvezzük a saját hangunkat, a szavak formálódását szánkban, a vers ritmusának a lejtését, a himnikus skandálás és a gondolati ívek finom szembeszegülését, a pátoszt és meghatódást.