Ma a Várban vártam, és rácsodálkoztam valamire: a „magyar Trevi-kútra”.
Az olasz Trevi kút onnan kapta a nevét, hogy három ősi út (tre+via) találkozási pontján áll. És nem véletlenül ott találkoztak az utak: merthogy ott volt az egyik nagy aquaductus vége, ami a Róma környéki hegyekből szállította a forrásvizet. Ott volt egy bővizű kút, szomj oltására, arcmosásra, felüdülésre. A barokk korra egy nagy palota állt már a kút mögött, ahhoz szabták a tengeristent és tritonokat ábrázoló nagyvonalú szobrokat. Vadul fürdenek, életteli lovakat zaboláznak. Mindenki pucér, fehér márványból. Ókeánosz indulattal telve uralkodik: a víz nem vicc. A kompozíció széles, mint a tenger.
A magyar trevi-kút kompozíciójában ezzel szemben pár kis sötétzöldre rozsdált bronz alak látszik a mészköveken: mint amikor az Oroszlán-sziklánál kirándul a család a Guggerhegyen. Mindenkin rengeteg ruha, a kutyákon póráz, a sólyom engedelmesen ül a karon, az őzike bújik a nénihez — a többi állat már leölve. Semmi szilajság: engedelmesség és tisztelet sugárzik. Fent középen áll egy kis Mátyáskirály: csizmája vulkanizált gumiból lehet, mert bokáig áll a kifolyó vízben. Az egész patakosdi a várhegy tetején van: világos, hogy vízforgató van benne, inni belőle nem lehet, de talán még a kéz bőrét is kicsípi a klór. A kompozícióban majdnem mindenki hímnemű, és az embereknek van jó nagy kürtjük is: nem kagylókürt, mint a római tritonnak, hanem szarvból készült, összevissza tekeredik erre-arra. Az egyik fújja is a hangszerét, s övéről épp a férfiassága elé nagy kettős horog lóg le: talán koszorút tesznek oda nagyobb ünnepeken? Mátyás egy arany hátterű erdőrészlet előtt áll; az erdőrészlet kapuformába simítva vadulgat és burjánzik, első ránézésre színházi függönynek hinni. Mátyás mellett egy döglött hímszarvas, gyapjas mammutot megszégyenítő zord bundában. Az egyik alak félig háttal áll, arca egyszerre idézi Jókait és Michelangelo Mózesét — de talán csak egy korabeli politikus vagy arisztokrata állt modellt a szobrásznak (= Strobl Alajos, az „epreskerti várúr”). A figura szeme nyílként szegeződik a kompozíció két nőalakjára: egy parasztruhás, de hanyag eleganciával fodrászolt kisasszonyra és a hozzá bújó őzsutára. Nem világos, hogy a nő vagy az őzike-e a kiszemelt zsákmány; ha az utóbbi, akkor remélhetjük, hogy a nő még idejében elugrik a nyíl elől. A két nőnemű figura Mátyás bal keze felől van elhelyezve; szimmetrikus párjuk jobboldalt egy csuklyás figura: Dante és a városligeti anonymus keveréke, jól idomított kutyával és sólyommal. A kút elkészültekor 1904-et írunk: Monet már évek óta festi tavirózsáit, Picasso kék korszaka vége felé jár, New Yorkban már egy 210 méteres felhőkarcoló építése kezdődik.
És valami vidám zene? Képzeljük el, hogy becsapódik a nyílvessző az őzikébe, bang!, és mindenki kürtöl, tutturú!
És a gasztro? Hát az úgy van, hogy a zsákmányt a szoborcsoportban nem ábrázolt jó olasz szakácsokkal elkészítteti és megeszi a király, de mivel jó és igazságos, juttat belőle pár mócsingot a mellékalakoknak is — hammhamm, jajde finom, kérlektisztelettel — már ha ők is el nem alusznak közben a zubogó életörömtől.