Győrben ténferegtem, és a sétálóutcában az eget néztem. Kicsit szeles téli idő volt; az utca két oldalán a tetőkön sokszáz galamb ült. Néha felrepültek, és összeverődtek egy csapatba. A csapat egy darabig hullámozva kóválygott odafenn, azután egy galamb kirepült valamerre, és a többiek követék. Majd egy másik kirepült másfele: a többiek kavarogtak tovább — galambunk pedig gyorsan visszatért a csapatba. Újabb kiugró galamb, sikeres tömeges irányváltás; azután újabb két elvetélt kísérlet. Számomra, földön mászó télikabátos emberke számára teljesen érthetetlen volt, melyik galamb mikor tudja a hatalmas csapatot maga után húzni, és mikor kell sikertelenül visszatérnie a többiekhez.

Valahogy így működne romlatlan ős-állapotában a divat is — ha a kereskedelmi haszon bábmestereitől eltekintünk. Néhány évig a nagytestű, szederszínű, fanyaran, csokoládésan tömör vörösborok a menők: minden hozzáértő azokra csettint a nyelvével. Azután egyszercsak a frivol pacsulit idéző pinot noir lesz a kedvenc. Később mindenki a harapós tempranillóért és a rá alapozott spanyol bikavérekért van oda. Fehérborból a fanyar, kissé szénsavas reduktív bor divatját az olajosan folyó, mélysárga, nagy alkoholtartalmú küvék szorítják ki. Azután jönnek az ásványos, konkávan karcsú vulkániak, majd az illatos muskotályos-fajták, satöbbi, csak győzzük követni a galambrajt: nehogy lemaradjunk, és maradinak tűnjünk elegáns körökben.

A zenei előadás divatja lassabban változik. Az alábbi három előadást három zseniális muzsikus irányítja. Mozarté után persze elsősorban az ő zsenijüknek örül az ember; de bizony érdemes mögéjük is hallgatni, és kifülelni a köztük eltelt, generációnyi idők eltérő esztétikai igényeit, kikeresni a különböző korok különböző értékrendjét. Szagoljunk csak a pohár mélyére! Pár éve, a Vörösmarty téri borvásáron egy nagybajuszú odament az egyik neves borászhoz, kért kóstolót az egyik borából, szagolgatta, még a szájába sem vette a bort, és azt mondta: „a benne lévő cabernet francot egy jó héttel később kellett volna szüretelni” A sztárborász mentegetőzött: „jött az eső, muszáj volt leszedni”. „Talán egy hajszállal több merlot lehetne benne.” Hümmögés: „ma már én is így gondolom”. És így tovább… ez azért már valami!  Szagolgassuk csak hát értő füllel az alábbi felvételeket: hogy ágyazódnak be a fúvósok? Hogyan érzékeli a formát egy hegedűs? Merre rugalmas és merre feszes a tempó? Merre tágas és merre kemény a zene tere? Milyen lehetett zenekari tagnak lenni? Milyen belső viszonyok voltak a zenekarban? A hang sokkal többet elárul, mint elsőre gondolnánk.

Mozart, Jupiter — R. Strauss 1926   /  L. Bernstein 1964  /   F. Brüggen 2010