Haász István rajztanárom volt a Fazekas gimnáziumban, és életemre, művészi gondolkozásomra nézve legmeghatározóbb, legfontosabb tanáraim egyike. Az a légkör, amit kisugárzott, megteremtette számunkra, fiatalok számára a művészlét lehetőségét. Pedig szinte semmit nem csinált: folyton elkésett az óráról, mert valamelyikünknek szenvedélyesen magyarázott a folyosón egy festőről, és egyáltalán nem görcsölt azon, hogy ilyen-olyan kreatívkodásokkal legyen dicséretreméltó élpedagógus, vagy bármilyen tantervet állítson fel, és ahhoz tartsa magát, labor-naplóba jegyzetelve a tanulók növekedését. Egyszerűen mesélt néhány művészről, vetített diákat fantasztikus épületekről és festményekről, és beállt közénk tapétaragasztóval kasírozni, amikor az érettségi tablónkat gyártottuk ’81 tavaszán anyámék konyhájában. Egy Bródy Sándor utcai galéria művésze, az ő weboldalukon olvasható életrajza és láthatók fotók is munkáiról.

Persze ez az írás nem csak hommage, hanem a zenetanításról is szól: arról a tőle tanult szabadságról, amit a zenetanításban is mintának tekintek. Közben azért van a zenével való kapcsolatának egy másik szála is: Haász István a közelmúltban Bartók 44 hegedűduójához készített képeket; és ez az anyag — egy évvel svájci premierje után — 2019. február 17-től kiállításra kerül a Csillaghegy-Békásmegyeri Evangélikus Templomban (Bp. III., Mező u. 12). Welcome!