Itt kavarom az olajon párolódó hagymát égő és viszkető lábszárakkal.

Ruff János, királyréti főerdész tehet róla: ő honosította meg azt a humánus (vagy épp ellenkezőleg, hahaha) erdőművelést a Börzsönyben, amelyik tarvágás helyett kis kerek tisztásokat vág a homogén erdőbe, úgy termeli ki a fákat. Ezeken a kis tisztásokon az első évben csak nagyobb növésű lágyszárúak jelennek meg, mint például a csalán; két-három évre rá viszont gigászi málnássá változnak, abból pár év alatt lassan szedres lesz, majd a felnövekvő gyertyán- és tölgymagoncokból fiatalos, satöbbi, működik a körforgás, száz év alatt kész az ősfás, és közben végig a környéken marad a cincér és a cickány is.

És most épp ‘málnás’ fázisú Ruff-lyukak vannak a környékünkön. Először az ember megpillant egyetlen pici piros szemet a világoszöld susnyásban — azután három nagyobbat, valamivel beljebb — de jaj, ott egy egész fürt, és akkor már indul is a flow — és amikor már nem nézzük, hogy hol a csalán, hol a szederinda, csak pirosló gömböket látunk mindenütt, nyúlunk értük, elképzelve az ízt, pedig még ott a szánkban az előző maréknyitól: az már az önkívület, görögül ek-sztázis (nem x-szel, hiszen a ‘kívül’ és az ‘állás’ szó csatlakozása a ‘ksz’). És akkor kiderül, hogy két szomszédos málnabokor gyümölcsei is mennyire eltérő ízűek, és mindegyiken belül a különböző érettségűek hogy viszonyulnak egymáshoz… és egy óra múlva, félkilónyi málnával a gyomorban kóvályogva kezdi az ember észrevenni a véresre karcolt és hisztamintól csíkokban hólyagos lábszárait.

Érdekes, hogy míg a görögök a ‘kívül’ szóval fejezték ki ezt az állapotot, a mai szleng viszont a ‘betép’ igét használja, az igekötők iránya pont ellentétes. Hogy még nehezebb legyen az eligazodás, ön-kívület-be szokás esni magyarul, azaz be a ki-be (vagy épp ellenkezőleg, hahaha). Benn vagyunk az erdő sűrűjében: Dionysos világai szemlátomást nem egyszerűek.

Totem-zene: tt kavarom az olajon párolódó hagymát égő és viszkető lábszárakkal —