A képen bizony az van, aminek elsőre látszik. Lőtt vadat húztak végig a hóban, Bükk-fennsík, 2015. január.

Pokolba a széplelkűséggel! Mindenütt, de az evésben is. Ha húst eszünk, az bizony nincs vér, nincs ölés nélkül. Az ember ragadozó is; és a nyers hús — hal, marha — bizony nagyon finom. Fagyasszunk le egy darab bélszínt (ne túl hidegre, épp csak szilárd legyen), és éles nagy késsel vágjunk belőle milliméter vékony szeleteket. A tányérra tett szeleteket öntözzük meg olívaolajjal; kevés só (nem akármilyen, hanem lehetőleg „fleur de sel”) és a legfinomabb, frissen őrölt tarkabors és fenyőmag társaságában olvadjon fel, térjen magához. A legnemesebb, aranybarnára pirított zabkenyér való hozzá, vajjal; és valami nagyon légies és fiatal vörösbor kívánkozik hozzá, pinot noir vagy kadarka.

Az alábbi darabom (flesh!) a vérszívók perspektívájából tekint az emberhúsra. Ismét csak le a széplelkűséggel: bizony, képzeljük el magunkat éhségtől megvadult bögölyként, lássuk csak magunkat vérbő, bögöly-szem (nagy, színjátszó gömbök, irányítás nélkül, paralel adatfeldolgozással) számára kívánatos húsként. Hat darab szőrös lábunk van, törékeny kitin-szárnyaink és éles, még a lovak bőrét is kilyukasztani képes, csőszerű szájunk. A darabot a nagy finn improvizátor harmonikásnak, Timo Kinnunennek írtam; itt Szatzker Zsanett fantasztikus előadásában hallható (hazai bemutató, BMC, 2018. december 1.):