Grízes kis retro-fotó: a street-art eme remek remeke jó régen került rá a hárommal ezelőtti telefonom memóriájára. Kimentem valaki elé a Keletibe, és amíg kolbászoltam a bal szélső, már Héraklész oszlopain is túli vágányok partján (=peronján), egy villany-elosztó dobozon (biztosító-berendezés szekrénye?) egyszercsak észrevettem ezt az ázott fekvő ánégyest. A jó nap már megvolt aznapra — sőt, évekre vigaszt nyújtott a szöveg optimizmusa. Igaz, ma már, egy évtized múltán úgy látom, nem igaz — hiú reménység lágyszárú gyomját növesztette lelkembe: hisz a legnagyobb gyökérből tényleg nagy fa fejlődött, sőt, a szertenövesztett hajszálgyökerei már befontak mindent, reped a még gránit is — de hogy mi is lenne itten az „egészség”: no, az erőst kérdősbe fordul.

De vissza a gyökérhez (radix, lat.): egyszer, nagyjából akkoriban, a gödöllői piacon elképesztően friss kis fehér kúpos izéket vettem, alul szőröseket, a tetejükön növő — mit „növő”, felszikrázó — petrezselyemmel együtt (egyetlen szál sem hibádzott: vö. a mai ‘zöldségesek’ gyakorlatával). És mondám a zeneiskolába lépvén, felmutatván az üde csokrot az Erdelybül gyütt kedves Kolleganőnek: „nézd, milyen szép kis fehérrépák!” „… de hát ez gyökér … !” S a gyökér/fehérrépa bizony azóta is asztalunk dísze: nyersen, párolva, pirítva, pürének, levesbe, fűszernek, magában, zöldjével, vajjal, olivával, … sat. Egészség, egészség! Már csak zene kelletik füleimnek!

…

Igen, igen, látom, az igazán nagy gyökérben még megakad, elgörbül. De előbb-utóbb csak-csak leesnek a Hydra-fejek.