Tavasz elején valami pipereszappan-szerű durva illat tölti be az erdők alját: nyílik az odvas keltike. Erről az orrom minden évben eszembe juttatja 1978 karácsonyát. December 24. este, család, karácsonyfa, ajándékozás, vacsora; a rádióban Bach Karácsonyi oratóriumát adták: akkor hallottam először — emlékszem, mennyire meghökkentett, hogy üstdobbal és fuvolával kezdődik, semmi angyalkás csingilingi. Éjfél előtt a Bazilikába mentem gregorián zsolozsmát énekelni, gyalogoltam az évszakhoz képest szokatlanul meleg városban, és még egy feketerigó is énekelt egy utcai lámpa tetején ülve. Teljesen el voltam varázsolva, Bach fuvola-trilláit fütyörésztem magamban, és időnként megszagoltam a kezemet. Bizony, annak az estének a legfőbb varázsát nem a téli éjjel távolba hívó madárdala, nem a karácsonyfa, nem is Bach, hanem egy anyagában csíkos sötétkék pipereszappan adta, amit anyám egy barátnőjétől kaptunk karácsonyi ajándékba. „Nyugatról” származott, a márkáját már nem tudom; de az illata kisugárzását, az általa teremtett aura felemelő idegenségét azóta is őrzöm. Láthatatlan jelenlét, sőt, inkább csak utalás a jelenlétre. Ez a tömjén titka, ennek a szubsztancializálása a hölgyek túltolt parfümje.