Ma ezt ebédeltük: megpirítottunk hirtelen, nagy láng felett cukkinit, laskagombát, póréhagymát pár babérlevéllel, az utolsó percben egy gerezd durvára tört fokhagymát is tettünk mellé. A rizst viszont lasú tűzön főztük, szűk kétszeres mennyiségű vízben, keverés nélkül (így lesz pergő és gyönyörű a rizs), s csak a végén adtunk hozzá tökmagot és napraforgómagot. Szója- és osztriga-szósszal (barnává rohasztott tengeri puhatestűek egyvelege) és pár csepp nagyon erős chili-olajjal ettük. A szója és az osztriga-szósz is nagyon sós, a zöldségek főzéséhez semmi só nem kell. Nem japán recept, most találtuk ki (szinte soha ki nem nyitunk receptkönyvet), de a japán gondolkozás és esztétika valamiféle távoli, budapesti recepciója — már amennyire beleláthatunk innét. A japán konyhában a legfinomabb ízek a legszubtilisabb formában vannak jelen, miközben felfogásukhoz durván éles akcentusok teremtenek teret. A szójaszósz és a wasabi brutális; a nyers hal elképesztően éteri. És a japán esztétika egyik aspetusa épp ez a teresség és végletes polarizáltság egyszerre: nézzük csak meg a tusrajzokat vagy az írás betűit!

Mi másról szólna ez a rövid írás, mint a japán zenéről. Maki Ishii darabja, a Black Intention amúgy azt mutatja be, hogy míg a világban elveszett emberek élete katasztrófába torkollik, addig a buddhisták minden megpróbáltatást és örömöt örök Buddha-létükben élhetnek meg (a csatolt felvételen én magam játszom, a koncert  2009. február 1-én volt a Kiscelli Múzeumben). Nem hiszem, hogy különböző kultúrák között lehetne egyszerűen közvetíteni — az efféle főzések és furulyázások csak szerény és alázatos kísérletek a megérteni-akarás és a teljesség igénye mentén. Nem tudom, elindulhatunk-e másképp; sem a fennkölt sznobizmusban, sem az ezoterikus-analogikus egybeérzésekben nem hiszek.