A képen bizony körte látható, nem pedig „a világ eredete” (Courbet). 80 dekás (!), hatalmas pédány; szaftos, mézédes, maga az éden! Kívülről pettyesen zöld, kontúrja, dudoros, húsos tagozottsága a willendorfi vénuszt idézi. És nézzük csak meg a képen a héj alatti pár milliméter opálzöldes átmenetét: tiszta érzékiség az is.

A körték világa csodálatos. Mennyi fajta és szín… A búzával érő kis zsenge, világossárga körtéktől a vastag, sötétzöld héjú téli körtéig… Pirosan foltos, aranyló császárkörte, vackorok sokfélesége, a japán nashi, a vizslabarna alexander, a vastag nyakú, hosszú abate… ohi me. Különféle érettségi fokon is élvezetesek: egészen más élmény egy alig érett, szinte férfiasan kemény, csersavas fanyarsággal jelentkező harapnivaló, mint egy naspolya-édességű, karamell-színű, édesen krémes pempő. Más hámozva, más héjastul; más egészben, harapva, más vékonyan szeletelve. A nyers körtén kívül azután ott a sokféle recept: a hagyományos kompót, a francia konyha vörösborban főtt körtéje, a vajban pirított mézes körte, a sütemény tetején mogyoró társaságában pörkölődő körtedarab, a rosé kacsamell mellé a kacsazsírban sült körte-szeletek, a tömény csokoládémázzal bevont párolt körte.

Nem is termés, hanem csupán a szár domborulata. Erik Satie: három darab körte-formában (1903) >>>>>>