Ma este, hazafelé, szép mandulaszemű szerelmes feleségemmel betértünk egy éjjelnappali zöldségesbe a körúton — és uramfia, ott volt a pulton egy dobozban kedvenc, a kismarosi zöldségestől ismert mandulánk… egy gyáli termelőtől: kövér, szaftos szemek, nem száraz, de teljesen kiérett, parfümös, de nem túl ciános — egyszerűen nincs jobb: le is fotóztam, íme. Száraz öreg kecskesajt, fehérrépa, mandula vacsorára, és kunsági cabernet franc: mi kéne még ehhez?

A mandula elképesztően nemes növény: öregesen, odvasan fás szárú, de fehér, rózsásba hajló, törékenyen illatos virágokkal. A mandulavirágzás a tavasz első nagy ünnepe. És a mandulaérés a koraősz nagy öröme: szőrös kis olívzöld burokban porózus csonthéj, közepén az ízletes, még zsenge mag. Az ízek elképesztő egyensúlya: és benne bizony a keserűvel. Az összes olcsó vulgárpszichológiai cikkel szemben — melyek szerint „a keserű íz (és persze a klasszikus zene) kedvelése a pszichopaták jellemvonása” — a keserű íz bizony nagyon alapvető. Tizenkilenc éves, elsős egyetemista voltam: lementem a háziorvos rendelőjébe, mert 40 fokos lázam volt, és úgy köhögtem, mint egy ismétlőkarabély. A háziorvos is beteg volt, helyette egy csontos öregúr fogadott. Megvizsgált, végighallgatta tüdőgyulladásról szóló hipochonder fantáziáimat, aztán azt mondta: „fiatalember, ön egyszerűen nagyon megfázott — talán hideg kislány mellé feküdt!?” És felírt kinint. Kiváltottam hát és bevettem a keserűség e csontig hatoló, nagy fehér gombbá tömörített netovábbját: másnapra kutya bajom sem volt. S ha már mandula és keserűség, akkor ide, ebbe a fanyaran idióta közegbe kívánkozik annak a nyilvánosságra-hozatala is, hogy amikor majd’ húsz éve, első feleségemet elvitték a hullaszállítók, akkor bizony egy virágzó mandulaágat fektettem hűlt mellkasára. És alább, a média-lejátszóban itt hallható egy ma koraesti, a mandula-vásárlás előtt hallott-átélt spontán (zenei) produkció részlete — egy szintén valamelyest keserű, de másképp keserű eseményen felvett háromnegyed perc: hallgassuk csak a bővített kvartokat! És még az is eszembe jut, hogy általános iskolai osztályunk legszebb lányát Mandula Katinak hívták. Nekem mindez együtt a mandula: ég óvjon mindenkit a könnyed nyalakodástól. Az ízeknek bizony súlyuk van, ne feledjük. Nem, kedves olvasó, ne kiálts formátlanságot: gyász és újramegtalálás, keserűség és vidámság nagyonis strukturált, sokszorosan megízlelt áthatása áll itt. Ízleljünk felnőttként, visszaemlékezve a lehető legmélyebbre. Az igazi pillanatban-élés csak a pillanat által felhozott összes emlékkel teljes.