Tegnap vendégeink voltak, és véletlenül volt itthon egy kis nyúlhús — meg is főztük nekik. Délelőtt botlottunk bele a húsba egy boltban: kis dobozban légmentesen lefóliázva, szép kis ciklámenrózsaszín darabkák voltak. Muszáj volt megvenni: megboldogult első feleségem, Réthey Ágota az újpesti piac mellett dolgozott, és ott néha volt friss nyúlhús, mindig hozott, ha épp arra járt, nagyon szerette — ez még az előző évezredben volt. Azóta nem is ettem nyulat.

Vajon megpirítottam a húsdarabkákat babérlevél, borókabogyó és bourbon bors társaságában, majd felöntöttem fehérborral és lefedtem; fél óra múlva durvára vágott fehér édeshagyma került rá, és két ágacskányi friss rozmaring (loptuk); végül egy gerezd zúzott fokhagyma — és zsírjára visszasütöttem, fedő nélkül. Sót persze csak a tányéron látott. Mi mást ehettünk volna hozzá stílszerűen, mint gőzben párolt répát? És tökmagos bulgur is volt mellé.

Száraz tokaji furmintot ittunk rá — ami külön élmény volt, mert a tokaji borokhoz nehéz bármi ételt is társítani, és ez tökéletes párosítás volt. A hús íze olyan könnyed, mint a csirkéé, de valami füstös fűszeressége van. Az állaga roppanós és kicsit kötött, finom szálú, nem hasonlítható máshoz. Az édeshagyma és rozmaring és az aprószemű bourbon bors illata csengett össze a borral, a babér és fokhagyma pedig kipörgette a hús legszebb ízeit, harmóniába hozva az egyszerű répával.

Felidézhetném a „Nyúl és vidéke takarékszövetkezetet”, ami Pannonhalma felé autózva kerül szem elé, de ne erre menjünk, inkább zenét hozzá, a Kájoni kódex egy dalát:

A nyul a vetemények közöt fülel,
a vadaszok pedig keresik szellyel:
bokros hellyeken futkosnak,
teli torokkal kiáltnak
hulálá.

És a kódex egy másik pontján szinte ugyanaz a dallam, csak ép nyúl helyett Messiással, fülelés helyett érkezéssel, vadász helyett jelhagyóval; a torok szinte stimmel, csak az irány nem: hang ki vs. bor be:

Messias iam venit in mundum verus,
Advenit signorum factor syncerus,
Ex aqua qui fecit macrum,
Bibentes dicunt est verum
Canae Gallileae.