olívaolajon, nagy tűzön sütve-pirítva; az utolsó pár percben finomra vágott rozmaringgal fűszerezve, tányéron sózva és frissen őrölt szecsuáni borssal meghintve + pirítós, purpur-kenyérből, vajjal.

Két dolog jut erről eszembe:
1) fotón a főtt ételek látványa elég egyforma: némi olajos csillogás, a kontúrok szétmállásának és haraphatóságának dialektikája, változatos színvilág, különféle kontrasztokkal (lásd Johannes Itten: A színek művészete, n-ik kiadás, Göncöl, Budapest, 2016)
2) már el is felejtettem…

És ha már folyton evésről írok, kikerülhetetlen  sir John Falstaff csodálatos lénye. A Falstaff az öreg Verdi utolsó, legeslegjobb, már teljesen kilazult és ezért legfegyelmezettebb operája, shakespeare-i figurákkal, folyton ízes zenei szövedékkel, szinte dallamok nélkül recitálva. Semmi divatos hollywoodi konformizmus, kockahas, villogó fogsor, megnyerő modor — ember, ahogy csak a legnagyobbak tudják ábrázolni, egyszerre tartva nekünk kegyetlen tükröt és tanítva szeretni önmagunkat. Különféle kontrasztokkal, olvadó és szilárd kontúrok dialektikájával. És semmi sem egyforma.