A képet öt perccel ezelőtt lőttem a konyhában. Igen, a főszereplő, a paradicsom életlen rajta: alapjában azért, mert nem vagyok elég virtuóz a mobiltelefonos fényképezésben, amint arra, az usb-dróton (kábelen?) keresztül feltöltve a fotót gépre, azonnal rájöttem. De azután azonnal eszembe jutott, hogy ez így még jobb. Mert a paradicsomlevesben maga a paradicsom valami olyan íz és állag, amibe csak zuhanunk, zuhanunk — a babér, fokhagyma, boróka, szerecsendió pedig mindössze felismerhető, kontúros fogódzók e szédítő örvényben. Pomo d’oro (= arany alma), paradicsom (< Paradicsom, mint  édenkert), tomato (< azték tomatl = duzzadó gyümölcs) — talán elég is.

A paradicsomleves pedig eszmélésem egy fontos pontja. Vegyész anyám — kutatói foglalkozásából eredően — kreatívan és jól főzött; úgyhogy ezzel a legjobb ugródeszkát teremtette meg ahhoz, hogy ne ragadjak bele az anyai (nagyanyai, házi, nemzeti, galaktikus, stb) koszt bűvkörébe. A nagy gasztro-eszmélést, és ezzel valami, a táplálkozással kapcsolatos szellemi kiugrást viszont Horváth Ágnes — orosz-francia szakos bölcsész, Dosztojevszkij és Beckett egyik legjobb hazai szóvivője, képzőművészeti elemzőként pedig Vajda Lajos, Vajda Júlia, Jakovits József alapvetően fontos feltárója — 1982 tavaszán, egy Petzval József utcai lakás másfél négyzetméteres udvari erkélyén elköltött paradicsomlevese hozta meg a számomra. Anyám alapjában hagyományos levesével szemben itt a fűszerezés és a faktúra új dimenziókat hozott. És nem csupán annyit, hogy „lehet így is”, hanem hogy mindig másképp kell. Azóta nem volt két paradicsomleves, amit ugyanúgy készítettem volna. A kísérletezés szelleme már otthonról adott volt, de a művészi távlatot és a szellemi teret az evésben ott és akkor láttam meg: májusi zümmögés kíséretében, babérzöld katonai kimenő-ruhában, tányérsapkámat az előszobában felakasztva, kanál a piros lében.

Horváth Ágnes amúgy lelkes hegedűs — talán nem haragszik, hogy ezt a zenét teszem ide.