A képen azt látni, ahogy ma reggel az Erzsébet hídon lévő hajózási jelzőtáblák és a megvilágításukra szolgáló elektromos eszközök fémdobozai ráexponálták magukat fotogramként a dér-borította járdára.

A párizsi gyerekkorom nagy szenzációja volt. Amikor megérkeztem nagyanyámékhoz az újpesti Dessewfy-utcába, első dolgom volt párizsis kenyeret kérni. Később, gimnazista koromban a párizsis zsömle volt a nagy kedvenc. Egyik osztálytársammal, Tóth Viktorral komoly eszmecseréket folytattunk a párizsik világáról. Pedig annak idején még nem nagyon volt borjúpárizsi sem. A párizsi, németes régi nevén „parízer” — egyszerűen vajas zsömle és újhagyma, retek társaságában bizony remek étel, ne nézzük le!

És hogy kerül ide a kép? Úgy, hogy a zseniális fotóművésztől, Bölcskey Miklóstól megtudtam, hogy mivel a párizsi oxidációja fényfüggő, ezért párizsira is lehet fényképezni. Tegyünk villát, petrezselyemlevelet egy szelet párizsira: fél óra múva, ha levesszük róla, ott marad az árnyékuk negatívja.

Francis Poulenc: Banalités (öt dal Guillaume Apollinaire verseire, 1940): Chansons d’Orkenise — Hôtel — Fagnes de Wallonies — Voyage à Paris — Sanglots  >>>>>>