paszternák

Két „fehérrépa”: felül petrezselyemgyökér, alatta paszternák (érdemes a tálat is megnézni: nyárfa, és még igazi teknővájó cigányoktól vettük az újpesti piacon harminc éve — mindegyik kis homorulat egy talán már rég a földben nyugvó öregember évtizedeken át gyakorolt faragó késmozdulatának a nyoma). Mindkét fehérrépa jó nyersen, vékonyra szeletelve, vajaskenyérhez (arról is lesz még bejegyzés), vagy bonyolultabb háttérrel, például májpástétommal; remek pár csepp tökmagolajjal és valami maggal (kesudió, tökmag, napraforgómag) együtt; kitűnő olívaolajon vagy vajon pirítva, de rácson párolva is; remek köret pürének elkészítve (vízben, só nélkül főzve, a főzés utolsó harmadában csillagánizzsal fűszerezve, végül kevés sóval és sok tejszínnel turmixolva); és hát elengedhetetlen fűszerei mindenféle zöldség- és marhahúslevesnek. A vásárlók jó részének fogalma sincs róla, hogy mit is vesz le a polcról a szupermarketben, pedig a két fehérrépa gasztronómiai története, megjelenése, rokonsága, és íze is bizony nagyon más. A paszternák édesebb, kerekebben, behízelgőbben fűszeres; szemre pedig sárgább húsú, simább bőrű, másképp vállas a teteje.

És ha már leírtam ezt a szót, itt dobol a fejemben a nagy orosz költő személye, s vele tágabb környezete, az egész lenyűgöző, fantasztikus 19. század végi — 20. század eleji Oroszország: Борис Леонидович Пастернак (1890–1960). Hamarosan, február 10-én lesz a születésnapja. Legismertebb verse épp egy havas februári éjszakát idéz, minden bizonnyal nem véletlenül. Vajon hogy kapta családja ezt a nevet? Milyen kultúrája lehetett ott a nyírfás-füves vidéken ennek a zöldségnek? Apja festőművész, anyja zongorista volt, és ő maga eleinte zeneszerző szeretett volna lenni — ki tudja, mi talán azzal sem jártunk volna rosszul, de hát jó esetben mindenkinek arra visz az útja, ahol ő maga a leglényegesebb kihívásokat, legmélyebbre vezető feladatokat látja.

Íme zongoraszonátája, 19 éves korából: >>>>>