A mai ebéd első fogása egy olyan leves volt, amiben a reszelő volt a főszereplő (a kíváncsiak kedvéért: utána főtt kukorica és a kávéhoz zabpelyhes almatorta jött). Nos: lereszeltem két répát, egy fél fehérrépát, negyed zellert, egy kis krumplit, fél fej hagymát; épphogy ellepő vízben megfőztem egy adag sűrített paradicsommal, egy nagy babérlevéllel, pár borókabogyóval és egy torzsa hosszúborssal; és mindössze negyed órányi főzés után egy gerezd szétnyomott fokhagyma, só, olívaolaj, bazsalikom bele — és botmixerrel péppé. A végén kevés tejföl (tejszín nem volt, pedig jobb lett volna) és egy csepp chiliolaj. (Ha valakinek nem esett volna le, a reszelő azért főszereplő, mert ha nem reszeltem volna le a zöldségeket, hanem csak aprítottam volna, akkor kétszer ennyi ideig kelletett volna főzni, ami az ízek brutális átrendeződését hozta volna magával: odalett volna a friss zamat, és akkor ugyan minek a hosszúbors meg a chiliolaj.)
De ha már reszelő, hadd reszeljek bizonyos idegeket Michel de Montaigne 1580/81-es, részben a titkára által írott Útinaplójának három kis részletével (ford. Kovács Eszter; Károli — L’Harmattan, Bp, 2020):
„A másik érdekesség, hogy néhány napja egy szomszédos helyen, melyet Montier-en-Der-nek hívnak, a következőt függesztették ki: néhány évvel ezelőtt hét vagy nyolc Chaumont en Bassigny-beli leány szövetkezett, hogy férfinak öltöznek, s úgy próbálnak szerencsét a világban. Közülük az egyik, aki Mary névre hallgatott, erre a Vitry nevű helyre jött, takácsként kereste kenyerét, jó helyzetben lévő fiatalemberként, és össze is barátkozott egyesekkel. Vitry-ben jegyességre lépett egy nővel, aki még él, de valamilyen köztük adódó nézeteltérés miatt nem ment tovább ügyük. Azután az említett Montier-en-Der-be ment, folytatta mesterségét, beleszeretett egy nőbe, akit feleségül is vett, négy vagy öt hónapig beleegyezésével éltek együtt, ha igaz, amit mondanak, de az említett Chaumont-ból valaki felismerte, bíróság elé vitték az ügyet, és akasztásra ítélték, bár azt mondta, hogy még ezt is inkább elszenvedi, mint hogy újra lányként kelljen élnie. Felakasztották azért, mert a neme számára tiltott dolgokra adta a fejét.” (22. old.)
„A másik történet egy még élő emberről szól, akit Germain-nek hívnak, alacsony sorból származik, nincs sem mestersége, sem hivatása, és huszonkét éves koráig lányként élt; a városban mindenki látta és ismerte, fel is figyeltek rá, mivel kicsit több pihe volt az állán, minta többi lánynak, ezért szakállas Marie-nak hívták. Egy nap, amikor erőlködve nagyot ugrott, előbukkant férfiszerszáma, és Lenoncourt érseke, aki akkoriban Châlons püspöke volt, a Germain nevet adta neki. Nem nősült meg, ám nagy és igen sűrű szakálla van. Nem láthattuk, mert éppen falun volt. Ebben a városban a lányok között még most is terjed egy dal, melyben arra figyelmeztetik egymást, hogy ne lépjenek túl nagyokat, nehogy férfivá váljanak, mint Marie Germain.” (22. old.)
„Másnap, reggeli után, Montaigne úr negyedmérföldnyire letért útjáról, hogy megnézze a poussay-i apácazárdát. Ezen a vidéken több olyan zárda is van, melyet jó családból származó lányok taníttatására hoztak létre. Mindegyik apácával adomány jár az ellátására, száz, kétszáz, háromszáz tallér, kinek több, kinek kevesebb, és saját lakrészt kapnak. Úgy is fogadnak lányokat, hogy gondjukat viselik. Nem kötelező szüzességi fogadalmat tenni, csupán azoknak, akik ezt a hivatást választják, mint az apátnő, a zárdafőnöknő és a többi apáca. Öltözéküket maguk választják, mint más kisasszonyok, kivéve egy fehér fátylat a fejükön, a templomban, a szertartás alatt köntöst vesznek fel, melyet utána a helyükön hagynak a kórusban. A látogatóknak szabad bejárásuk van egyes növendékekhez, akár azért látogatnak egy lányt, mert feleségül szeretnék venni, akár más okból. Akik kilépnek onnan, visszaléphetnek, eladhatják helyüket, akinek csak akarják, feltéve, hogy a jelentkező megfelelő rangú, mert a vidéken vannak olyan urak, akiknek az a feladata, és erre esküt is tesznek, hogy ügyeljenek az oda kerülő lányok megfelelő származására.” (24. old.)
(Persze, tudom: nem reszelek én itten senkit, nincs kit reszelni; akit reszelnék, nem hogy engem, de Montaigne-t sem olvas — csak a saját elreszelt idegeimet vigasztalom esténként a derék francia kalandjaival. De azért az is valami.)
És persze zene is kell: s ha már reszelő, akkor Válek, ugyan, ki más!?