Naponta eljárok az egyik budapesti sztár-cukrászda előtt — s ott jól látni, hogy a polgárokon kívül bizony vannak még a társadalom alattiak (akik a bolt előtt hajléktalanként kéregetnek, lufit és fedélnélkült árulnak), és vannak a társadalom felettiek (akik a záróvonalon áthajtva tilosban találnak parkolóhelyet, s a kiszolgálásra váró sort a válogatást illető telefonos konzultációval nyújtják végtelenné) is.

A képen törpe nőszirom (Iris pumila) látható: a Hármashatárhegy sziklagyepei pár éve tele voltak vele. Az utóbbi években — a virágzása előtti hetekben, amikor a jellegzetes halványzöld levélbokrai már jelzik a gyöktörzsek helyét — érdekes módon vaddisznótúrás-szerűen sorra felszántódnak a tenyészhelyek, s az áprilisi nőszirom-virágzásra már csak pár tő marad. Úgy becsülöm, hogy az elmúlt évtized során az állomány négyötöde eltűnt. Találkoztam viszont a virágokkal gazdagok kertjeiben, ahol világos, hogy nem őshonosak, hiszen az építkezés utáni újrafeltöltés tetején létesült sziklakertet díszítik. Mivel a „vaddisznótúrásoknál” néhol világosan kivehető az ásó élének a nyoma, ezért nagy a gyanúm, hogy az történik, hogy a társadalom alattiak — mivel a társadalom felettiek körében van rá piac — kiássák és eladják a töveket a társadalom felettieknek.

Elsőre ezért az ember természetesen a felvevőpiacot jelentő gazdagokra haragszik (akik a belső sávban parkolnak a süti kedvéért), de azért érdemes tovább is gondolkozni. Tanárként jól látni, hogy ma a legtehetségesebb ifjak bizony beállnak pénzes szakmákat tanulni, nem a szellemi kvalitásaik legméltóbb kibontása felé törnek. És bizony, a hajléktalanok egy része nem azért hajléktalan, mert szerencsétlen hülye, hanem mert a társadalmon kívüliség jól esik neki. Miért is? Mindkét esetben az van, hogy a társadalmi fősodor bizony nem teremt elég teret, nem ad elég szabadságot.

Kedves sütemény-kedvelő Polgárok: úgy tűnik tehát, hogy ha meg akarjuk védeni a törpe nőszirmot (Iris pumila), vagy még fontosabb élő és éltető elemeit a világnak, akkor bizony a társadalmi inegritásért kell dolgozni, áldozatot hozni, s ehhez a szabadság megteremtéséért-fenntartásáért kell értelmünkben és értékrendszerünkben tágulni: a törpe rendpártiságot és az ócska pénzgyűjtésre orientált kis létünket feladni, tudomásul venni, hogy van élet anyagilag alattunk és szellemileg felettünk, teret kell teremteni nekik éppúgy, mint azoknak is, akik csak egyszerűen bármiben mások, mint mi. Ugyan, milyen más zene illene ide, mint Schumann Davidsbündler-táncai: a fiatal szerző által kitalált Dávid-szövetség a filiszteusok ellenében akarta az alkotó és szabad szellemet képviselni — és Schumannál a „filiszteus” nem mást jelent, mint polgárt.