Torokgyulladásra gyógyírként az északeurópaiak tavasszal friss fenyőhajtást rágcsálnak. A belőle kicsorduló gyantás-savanykás nedű oxidálja a bacilusokat és ezzel redukálja a fájást a testben; és a könnyű és intenzív, zsenge íz a leghatásosabb medicinaként vigasztalja a lelket.

A torok az emberi külső és a belső misztikus határa, ott látni be legmélyebbre a testbe. A torok elnyel és kibocsát; szétválasztja a levegőt a szilárdtól és folyadéktól. A négy elemből a levegő (és vele a lélek) ki- és beáramlik rajta keresztül; a folyadékot és a szilárd anyagot csak befelé engedi, a tűzzel való viszonya viszont nagyon különös: kifelé csak szellemi formában („tüzes beszéd”) mehet át rajta, befelé csak „tüzes víz” vagy chili alakjában, ha pedig a tűz megreked a torokban, akkor fenyőhajtásért megyünk az erdőbe.

Itt Enrico Caruso torka a csodálandó elsősorban, éspedig a „kifelé” funkcióban (a „befelé” irányról csak az jut eszembe, hogy torkos volt-e: nem tudom). Carusonak a test határ-szingularitásában születő hangja könnyedség és intenzitás egyszerre, a test felemelése. Azután hallgassuk csak meg a felvételen az igazi ritenutót: hogy tartja vissza a tempót a zenekar a frázisok második felében! Mit is tart vissza? És mit ad ki épp a visszatartás révén? És hogyan igazodik egymáshoz az énekes és a zenekar a tempó változásának a határán? Mi történik ott? Határt emelünk, vagy épp ellenkezőleg, határt lépünk át?