utóíz

A képen elöl egy pácolt juharfa Yamaha tenorfurulya részlete vöröslik — nyilván minden képkezelő okos algoritmus erre fókuszálna: de nem ez a kép tárgya, hanem az, ami hátul, legfelül, alig kivehetőn, ezüstös formákban dereng elő az éjfeketéből. A furulya testének a lenyomata a tok bársonyán. Mint a turini lepel (és itt most mindegy, hogy az tényleg-e, vagy középkori hamisítvány).

Az ételek és italok ízének van egy időben kibomló pályája a szájban. A pálya egy része addig tart, ameddig ott az étel-ital a nyelven; és bizony már ez is érdekes időbeli, hogy úgy mondjam, „zenei” folyamat; de most nem erről írnék, hanem arról, ami még csak utána történik. Arról, hogy milyen emléke marad egy bornak a megivása után tíz perccel, fél órával. Egy kávénak. Egy újhagymának, diónak, chilinek — hogy csak a legmarkánsabbakat említsem.

Amikor meghallgatok egy koncertet, akkor van úgy, hogy nagyon lelkes vagyok: úú… tök jó, virtuóz, profi, lehengerlő, minden! De fél óra múlva már csak valami nyomasztó zöld pép van az emlék helyén, émelyítő utóíz. Máskor viszont van úgy, hogy egy koncerttel nem igazán tudok real time mit kezdeni: kicsit semleges az élmény, néhol abszolút másképp játszottam volna. És fél órával később valami váratlan üdeség tölt el, valami megnyílik bennem a koncert nyomán. És öt év múlva is élek a felszabadító tapasztalatból. Ugye nem kell semmilyen zenét belinkelni ide.