Na, mi van a képen?

Nem, nem távolkeleti rizsföldek műhold-fotója. Nem, nem egy Dubuffet-kép részlete. Nem, nem Erdélynek egy 15. századi ismeretlen térképe. Ez egy szú-családnak a fakéreg lemállása után napvilágra került élet-lenyomata: tágas főfolyosók, kirágott (a fa finom nekik, gasztro) és teleszart mellékágak (méretükben szemlátomást követve a lakó testi növekedését), magasabb és mélyebb szintekre vezető tárnák ovális kis nyílásai.

A délutáni kirándulás egyfelől gyönyörű volt: forró októberi délután, kikericses mezők, bódító keveréke a friss avar / késői vadvirág / vadürülék / messziről érkező szél illatának. Mindent feledtetett a mozgás: a tanítás egész heti, amúgy boldog fáradságát, a digitekkel való véghetetlen vesződést, az idegőrlő intézkednivalókat.

Másfelől meghökkentő volt: a negyven évvel ezelőtti állapothoz képest (amikor utoljára jártam arra) az üzemszerű vadásztatás teljesen elkezdte a saját képére formálni a vidéket, eltüntetve az erdő régi varázsát. A puccos terepjárók suhanásához simára gyalult, mindenütt 2.00 méter széles, a nagyobb kövektől mentesített erdei utak; a könnyű lövöldözés végett kipucolt aljnövényzet; a túlzott vadmennyiség legelése által elszegényített flóra, a minden sarkon ágaskodó etetők és magaslesek, a legszebb őszi napokon a kirándulások időkorlátozása a vadak „életének” védelme miatti… Jaj, persze, nehogy elkergessük a beetett vadászzsákmányt a pénzzel jól megtöltött csövek elől.

Nemsokára úgy fog kinézni az egész vidék a magasból, mint a szuvak elhagyatott lakótelepe a képen. Be is lehet majd azonosítani a főbb geográfiai pontokat: az aréna romjai jobbra fenn, a bal alsó sarokban Szent Tömjén, a vadászok puskázó főlobbistájának az emlékműve, körbekerített, már zöldes, algásodó vízzel töltődő kőbánya-gödrök szerteszéjjel. Ámen.