Biciklivel szoktam a belvárosba járni a Vírus kitörése óta, de múltkor gyalogoltam. És megálltam egy pinceablak előtt, és benézve ezt láttam. A Lukács-fürdő gépháza volt… Ahol a szent gyógyvíz útját meghatározzák a nagy kék kurblik révén. Ahonnan megy a sokszáz méter mélyről felszivárgó, extrém radon-tartalmú víz az ivócsarnok kútjába, a Király-fürdőbe; de főleg a Lukács forró-, hideg- és pezsgő-medencéjébe. A víz poszeidoni, dionűzikus, vulkanikus szentélye… Nem vicc. Tényleg szentély.

A képen látható csövekben zubogó eleven csoda minden aspektusát gazdagon élvezem, amikor csak tudom: a gyógyvíz kortyolgatásától a lazulva-ázáson át a mándyiváni csutakos napozóágy-feelingig. De most, itt állva a hűvös koraőszi estén, egy különös figura jött elő az emlékezet pincéjéből, a mínusz tizenvalahanyadik szintről. Egy vékony angol srác, aki a rendszerváltás után pár évig itt tengett-lengett: jelen volt minden koncerten. Maga is művész volt, de hogy csinált-e ebbéli minőségében valamit, és ha igen, mit is, fogalmam sincs. Nem derült ki sosem. Abszolút világos volt, hogy egy egészen más világ hírnöke. Egyszer elhívtuk magunkhoz. Eljött — és nagyon jól érezte magát, azt mondta. Nálunk volt egész este, és csak egyetlen csésze forró vizet ivott. Csak egy csésze forró csapvizet. Azt mondta, nagyon ízlett neki.

És valamikor, több, mint húsz éve, fogta magát, és elutazott. Hogy keletre vagy nyugatra, fogalmam sincs. Úgy tűnt el, ahogy megjelent. Nem tudom, él-e, és ha igen, hol. Talán valami tőle érkező jelet mutathat a kivilágított, magányos pince-gépház? Az üres székek elrendezése? Az egyszer felbontott és szegényesen újrakövezett padló mintájának pixeles foltja? A harsona-alakú nagy piros cső?