kiskonyha

[egy hangjáték töredéke; az eladott stúdió sittjéből kihúzott hangszalagról legegyezve]

— (… bakker, de sötét van! Egyik szék után a másikban bukom fel. Az ajtón is alig fértem be… mi ez itt vazze? Jaj, persze, egy térdeplő, vagy mi. Felmásztam ide, erre a dombra, közben balról valami aprócska kis meszelt házikók voltak. Megálltam kifújni magamat, belenéztem az egyikbe: valami amatőr dombormű volt benne — egy szakállas pofát korbáccsal vertek rajta. A következő kényszermegállóban is benéztem: ott meg egy véres kendőt vettek le épp a pofájáról, mintha boxmeccs lett volna. Nyomasztó egy szar. És még szemerkél is. De sebaj, jussunk be mihamarabb a kiskonyhába. De merre? … itt van valami fény egy ajtó alatt. Uramfia: micsoda égett fokhagymaszag! Micsoda olaj-füst!) Adjisten!
— Mindörökké Amen. (Ojaj, most odaégett.) Mi járatban?
— … gyónni jöttem.
— akkor mondj el fiam egy Miatyánkot, azután mondd el a bűneidet, és a bánat-imát.
— Miatyánk.. Miatyánk…   Mia… nem jut eszembe, hogy van tovább…
— na jól van (*§%&*! de forró ez a lábas!), akkor mondd, mik a vétkeid!
— hát, az az igazság, ezt nem gondoltam át előre. De lehetett olvasni az Indexen, hogy most az egyházi iskolákban nagyobb a társadalmi bizalom… gondoltam, erre most nagy szükségem lenne … ezért másztam fel ide, na. És láttam, hogy itt fenn is ki van írva, hogy „megközelítés a templomon keresztül”. Ennek most kultúrája van, na. Ez megerősített, hogy jó helyen járok. Hagyománya. Liturgiája (?).
— Fiam, miféle iskoláról beszélsz? Tanár vagy?
— Nem… hanem… rendező. Illetve, bocsánat… tanár is, sőt igazgató … épp ez itt a gond. Szóval… nem én vagyok itt a bűnös, hanem mindenki, aki nem engedelmeskedik.
— Hát, fiam… bizony, engedelmességgel tartozunk a mi Urunknak (uhh, elsóztam, ez már…).
— Ezt én nagyonis jól tudom, azért lettem igazgató, vagy pontosabban kuratóriumi elnök is… jutalomból, mert azt mondtam mindig, amit a mi urunk szívesen hallott volna.
— Volna? (ujj, de megvágtam magamat… nyálkás ez a rohadt csirke…)
— Igen, néha ezt mondja, néha azt, nehéz követni.
— És mit tanítanak a te oskoládban, fiam?
— Színészetet. És ez itt a baj… Nem tudják elég jól a mesterséget a diákok… Azt hiszik, azt kell mondani, amit igazán gondolnak, nem azt, amit a mi urunk kiötöl. Ez itten a bűn, na… De hát végülis színészek lennénk, nemde, atyám, mindketten? Azért jöttem, hátha ebben megértjük egymást: elpanaszolom, ami a lelkemet nyomja, aztán csak lesz valami megoldás…
— de hát mi nyomja a lelkedet, fiam?
— Az, hogy mi lesz, ha nem tudok elég jól megfelelni. Nem lesz-e valami durva feddés a vége. Felad a mi urunk engem is, mint már néhány cimboráját elengedte. Nagyon nyomasztó… mehetek az ügyészségre vagy a NAV-ba magyarázkodni… (jajj, a véres kendő eszembe jutott, kiráz a hideg.. szemerkél odakint)… de hát, atyám, az a legfőbb baj, hogy nincs elég pénz alattam… csak az számít. És pénze meg csak annak van elég, akinek a mi urunk juttat… Ez elég súlyos lelki teher. Merre a kijárat? De talán köthetnénk valami üzletet — mindketten a mi urunk alamizsnáján élünk…
— Fiam, a mi…

[NB.: a címlapkép NEM montázs, henem dokufotó: ez van kiragasztva egy templom gyóntatószékén, a bejárat mellett rögtön balra.]