Lassan elkezdenek belső kapcsolatok felbukkanni ebben a duzzadó blogfolyamban. Mint a Marteau sans maitre-ben, ahol több ciklus van egymásba szerkesztve (az éjjel áradó patakokról álmodtam).

Bizonyára csalódott a nyájas olvasó, hogy az előző, „fokhagyma” című poszt címlapképe sivár, semmi gasztronómiai élvezet nincs említve, sőt, a szöveg javát kitevő litánia költői zenéje is csapnivaló. De hát bizony az a helyzet, hogy amikor valami nyavalya üti fel a fejét, akkor az ember szájából kifordulnak a finom falatok, nincs étvágy, befelé fordul, önmarcangol az elme az emésztés problémájától. Diétázni kell akkor; és olyat enni, ami ellenszer.

A néphagyomány a vámpírok ellen a fokhagymát javasolja. Ide vele, újra és újra — az erős illata is jól jön, elnyomja az egyéb szagokat. A vérnyomást is csökkenti.

Zeneként mit is mellé? Nos, az előbb előkerült Boulez mester nélküli kalapácsa; eszünkbe juthatott az imént a jól nekilendült vérszívásról Tristan Murail örökbecsű gitárdarabja, a Vampyr!; s nyilván egyfolytában köröz belül a Rossini-nyitány is (még ha nem is csecsebecséről, hanem egyetembegyetemről van szó, és nem is hazulra, hanem felsőbb szarkafészekbe megyen a szajré, és az ellopott érték messze eltörpül a betörés okozta kár mellett); de egyiket sem ajánlom. Ha már diéta, hamut elő a fokhagyma mellé, és tessék csak végigmormolni ébresztő öngyógyításul Jeremiás siralmait, naponta háromszor. Mind az ötöt. Amíg csak rajtunk a híg.