Ma ezt vacsoráztuk: egy cukkinit négybe vágtunk (vágtam?) ekvidisztans párhuzamos síkok mentén (!! térgeometria !! !! !!), olivaolajra tettük (tettem?) és megpirítottuk (~tam). A tűzről levevéskor (? — közben a „Szószátyár” című nyelvművelő műsor szólt, ha-ha) hozzá egy gerezd összezúzott fokahagyma, tökmag, frissen őrölt tarkabors, durvább só (került). Mint látható, mozzarella-golyókkal és friss bébispenóttal ettük. Badacsonyi kéknyelűt ittunk hozzá: egy olyan bort, ahol a hűvös, bazaltos íz lágy alkohollal és mérsékelt savakkal képez lenyűgöző harmóniát (= „discordia concors”-t, lásd „fokhagyma“).

Bolcsó Bálint jutott közben eszembe, akivel nyár elején szintén pirított cukkinit ettünk idehaza, és szemlátomást örömére volt (ami viszont nekem volt örömömre). Az ő darabjait, zeneszerzéshez, elektronikához fűződő viszonyát nagyon szeretem. Azt, hogy nem esztétizál, nem akar belesimulni semmilyen megélhetési körbe, mer szabadon kaotikus akusztikus televényeket feltálalni; eleven, emberszerű kontrollt tud teremteni a sok szempontból öntörvényű, rigid elektronikus hangok világában; laza és — mind előadó, mind hallgató számára — élhetően tágas közeget teremt improvizáció és kompozíció, hang-élmény és vizualitás között. Itt van tőle valami: >>>>